Miriád csillag közt a Hold

 

Különb leszel nékem,

Mint korom sötét égen,

Miriád csillag közt a Hold.

Amely tompa fényével ragyog,

És kifürkészhetetlen ily távolságból,

De kíváncsi tekintetemet mégis izgatja,

És bár kontúrját látom,

Ismerni nem ismerem,

De várom,

Hogy titkait elmesélje

S azt én hűen magamba zárom.

Mert féltve őrzött kincsét,

A szívét, lelkét, s szerelmét,

Fogadom, ápolom, s áldom,

És míg csillag fénylik az égen,

Ölelem, s el nem feledem,

Csak szeretem, szeretem, szeretem.

 

Morfium

(Dienes András emlékére)

 

Elsápadok, végig fut a hideg szellő testemen

Szaporábban ver a szívem s elhalványul mindenem

Egyre csak megyek össze, zsugorodik a világ

Az életem olyan, mint amit a méreg foga rág

Mit keresek én itt, hol nem nyílik már virág

És eltorzul az áldott kor, a bimbózó ifjúság

Az élet oly reménytelen, itt fekszem most mereven

Megakad a lélegzetem, s lehunyom a két szemem

 

Álmaimat elfújta a fagyos szél, elmegyek innen, 

Eresszél!

 

Mesébe illő 

 

Piciny testében óriás lélek lakozik,

Érett és mesés leple alól gyermekien figyel,

Bársony bőrén vöröses púder illatozik,

Hogy külleme gyönyörű legyen, mindig nagyon ügyel

 

Személye különös, meglepő és csábító,

Csalfa mosolya megigéző s ámító,

Megannyi ezer közt sincsen hozzá hasonló,

 Fenséges csodálatomban van ki osztozó.

 

Feltétel nélküli szeretet 

 

A kincs, hogy valaki imád,

Egy ajándék mindenek felett

E barátság, mely csókot ád

A feltétlenségből született

 

A szeretet, mely nem kér, csak ígér

Hisz, a legjobbnak vélt irányba

Nem panaszol, de elkísér

Az élet próbáit kiállja

 

A szeretet, mely eltűri a vihart

S örökkön örökké újra csak lángol

A legsötétebben is fényt akart

Ehhez segítő kezét nyújtotta Ámor

 

Kezében a legédesebb ajándék lapul

Amit akárkinek valaha csak adhat

Egy szív mely törődik, el nem árul

S egy dobbanása, folyókat fakaszthat

 

A kincs, hogy valaki imád

Egy ajándék mindenek felett

Számomra nincsen semmi hibád

Veled akarom leélni az életemet.

 

Elromlott a világ

  

Elromlott e világ,

A velejétől lett romlott

Már nem nyílik itt ártatlan virág,

Már minden a földbe tapostatott

 

Van-e értelme alkotni?

S életet adni annak, mi most halott?

Vagy romba dőlni, hagyni azt,

Mi korábban működött és alkotott

 

Egy új, jobb rendszer kell!

Egy merőben más jövő,

Melyben felnőni jó,

S élni kész gyönyör

 

Melyben az emberség diktál,

Az embertársak között,

Hol az emberek egymásért tesznek

Hisz az emberi élet így lesz örök.

 

Nyitva

 

Szerelmem, szépségem szeretsz-e még?

Szívem dobban, cipőd koppan, s belém ég,

A jel, ha jössz, s a távolba érsz

A koppanás, mellyel te mindig elkísérsz

 

Hallom hangod, s érzem illatod

Oly csodás e régi emlék, te ezt adod

Mely, mint egy örök selyemtakaró

Ez lesz ép lelkemnek, a meleget adó

 

Szeretsz-e még szépségem, szerelmem?

Kísért-e még a réges-régi emlékem?

Ha bekopogok szíved kapuján,

Az ajtó zárva lesz, vagy nyitva tán?

 

Lucia

 

Gubbasztva egy tágas, ámde sötét szoba szegletes sarkában

Elmélkedvén, egy gyönyörű Múzsa képe jelent meg előttem

Álomhölgy Ő, ki minden embertől eltérően, angyali fényében

Tündököl, sőt kápráztatja fáradt szemem világát, hogy merőben

Beleszeretvén első látásra, képét azóta tartom mélyen a szívemben

Elzárva őrzöm, óvom, s gyönyörködöm e tökéletes festményben

S mint fehér galamb, úgy hozta el lelkembe a békét, s a szimfóniát

Megtalálván a virágzó természet s az ember közti bűvös harmóniát

 

Tüneményes arcára ráhull egy apró vörös rózsaszirom

Mely kecses mozgásával tovább a szikár földre hull

Ahol eztán kinő a földből egy csöppnyi ártatlan liliom

Ott ahol csak néhány eltaposott fűszál nyomottan lapul

Keresném azt, mi megragad bús komor természetében,

De keresve se találom, ki testvérem ki barátom, lényében

De érzem a hozzá kötő vonzerőt, mely nem hagy nyugodni

S érzem, hogy minél közelebb akarok hozzá kerülni

 

Múzsám oly meseszép, mint egy valóra vált álom

De szívéhez a rejtett kulcsot, már rég nem találom

Minden álmomban megjelenik, s folyton arra vágyom

Hogy szíve kapuját megnyissa felém, s én kitárom

Felszabadítom a sötétben raboskodó szívét, s várom

Hátha az árnyak alól feltör a mélyről jövő vonzalom

S ábrándom, hogy két szép hószín kezét két kezembe zárom

S, hogy szeme fényén tükröződni arcképemet látom

 

Ó Lucia, kinek bódító szépsége nyűgöz le engem

Kit, ha meglátok egy friss, virágzó tavaszi reggelen

Pilláim a széles égben rebbennek megfagyva hirtelen

Figyelem lépten-nyomon, s őrizné még féltő szemem

Míg egyszer csak elvész a sűrű hajnali ködfellegben

S hiába kapkodom tekintetem gyorsan utána, nem lelem

De gondolatim körülötte sürögnek-forognak szüntelen

S mire megállítom buzgó elmém, messze jár már kedvesem.

 

Renaissance

 

Mily nagy itt a mulatság drága jó pajtásak!

Az én boromból inni, senkit meg ne lássak!

Látom, a bohémélet kedvetekre válik

Ma addig tart a vigadalom, míg az el nem kábít

 

Mily édes az új élet itt Itáliában?

Hol a szónok kecsesen dülöngél jó hangulatában

Hisz szabad az ember, és szabad a szó

Mint, hogy engem is megillet a recenzió

 

Ahogy Démoszthenész a philippikákat

Úgy én is elbeszélem, mi engem oly rég fáraszt

Mardos nemzetünk belső viszálya, és Pluto

Kössön végre békességet, Firenze és Milánó!

 

Zene

 

A zene édesen melengeti érző lelked

Merülj el benne, hogy meghalld a belső csendet

Mely egy téli estén átkarol, ha fázol

S elbujtat oda, ahol minden hang egy fátyol

 

Figyeld meg a hangok közötti bölcs csendet

Melyek a zenében akár a Hórák, úgy tettek rendet

S a csodás hajlítások melyek, mint egy apró szellő

Átjárják a dalt akár a passzát mely olykor kellő

 

Úgy símítson a dallam akár egy selyemágy

S felbuzog benned a szenvedély, a vágy

Majd lassan elhalkulnak a finom hangok

Lehull minden fátyol, s megjelennek bántó zajok.

 

Csokonai ihlette poema poematis

(Kis c. nő)

A vöröses ősz pompája

Ül ki puha arcára

S a tavasz friss levegőjét

Leomló haja szórja szét

 

A tenger mély kéksége

Szemeid tündöklő fénye

S a mirtuszos rét illatát

Ontja szép selyemruhád

 

Mint virágoskertben a rózsák

Csókra nyílik kicsiny szád

S a jószagú rétek, puszták

Az örömünket felkarolják.

 

A költészet napja

 

A „nevető költő”, aki bár árván kezdte

A költészetét pompás szépséggel fűszerezte

A természet harmóniáját tisztán megértette

Majd azt ékes szavakkal papírra vetette

 

Zsenialitása a tökéletes egyszerűségben rejlett

Melyet lírái ritmusa, tartalma és zenéje mellett

A pillanatnyi lelki állapota is jól jellemzett

S ettől versei „egyszerűen” varázslatosak lettek

 

Nem csoda, ha ezután, a költészet napja

E kitűnő költőnk születésnapja

S bár a költészet mindenkié, aki csak akarja

A lant húrjait ily lágyan pengetni, csak keveseknek jussa.

 

Egy darab földet fogok

 

 Egy darab földet fogok

S közben a hazámra gondolok

Még nem tudom, miért zokogok

De tudom, hogy a hazámban mindig bízhatok

 

Egy darab földet fogok

S most a szerelmemre gondolok

Még mindig nem tudom miért sírok

De tudom, hogy a szerelmemben megbízhatok

 

Egy darab földet fogok

S a családomra gondolok

Most már jobban vagyok

Mert tudom, hogy rájuk örökké számíthatok.

 

Nyolc év

(Ballagási vers) 

Ez a nyolc év hosszú idő

Négy év alsó, négy év felső

Kezdete ismerkedő

Elmúlása könnyeztető

 

Vége lett e nyolc évnek

Búcsúnk szomorú véget vet

De lassan e búcsún tovább lépünk

A tudással, melyet itt szereztünk

 

Az életünk most kezdődik el

Naggyá leszünk, mennünk kell

Az emlékeket megőrizzük

És ígérjük, soha nem feledjük.

 

Szerelem

 

 Szerelem, ha lelked mélyén

Szereted a kedvesed

S szerelem, ha tiszta szíved

Csak érte epedez

 

Szerelem, ha meglátod

S egész tested megremeg

Szerelem, ha rá gondolsz

És azt mondod:

Sose láttam még szebbet.